Farkasok. Emberek. Betegségek. Orvosok.
És egy magánkórház.
Nem akarták ezt...
És mégis megtörtént.
Mit tehetnek ellene?
Egyáltalán, tehetnek ellene valamit?
A közös baj összekovácsolja vagy széthúzza a társaságot?
És mi lesz velük? Visszamehetnek a világba? Visszakapják a régi életüket?

2014. november 10., hétfő

Harmadik fejezet

A nap már lement, mikor Alexis felébredt.

Beletelt pár percbe, míg az álom utolsó kis darabkája is eltűnt a szeméből, és teljesen magához tért.

Két dolgot vett észre azonnal: az egyik az  volt, hogy a mellkasán a vágás már nem húzódik annyira, a másik pedig az, hogy már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy járjon.

Mivel már majd' megőrjítette az ágyhoz kötöttség, felállt, és megtett pár kört a szobában. Csodálattal telve figyelte, hogy kicsivel sem érzi magát fáradtabbnak, még a hatodik kör megtétele után sem. Egy hirtelen elhatározástól vezérelve, kihúzta a vénájába fúródó tűket, és a földre hajította őket. Nem volt már többé szüksége rájuk. Már nem volt fáradt és gyenge. Olyan erősnek érezte magát, mint bármikor máskor, és ez feldobta.

Az elégedett mosoly nem hervadt le az arcáról. Tett még egy kört. Szemügyre vette a másik ágyat, a függönyt, a kopár, világoszöld falakat, de mindegyik látványát unta már. Az egyetlen új dolog, amit nem látott már jónéhány kórházban, az az elé táruló látvány volt. Mivel a harmadik szinten volt, látta az utakon elhajtó autók autók lámpáinak fényét, és a közelben lévő emeletes házak ablakain kiszűrődő fényeket. Percekig csak állt, és csodálta a páratlan kilátást. Imádta a várost nézni. Ilyenkor mindig arra gondolt, hogy sokan vannak, akiknek rosszabb az élete mint az övé, és, hogy akárkinek akármi is fáj, mindig folytatja az útját.

Percek telhettek el úgy, hogy csak állt, és bámulta a még este is nyughatatlan várost.

Végül elfordult az ablaktól, és elindult, hogy körülnézzen.

Lassú, nyugodt léptekkel ment ki a folyosóra. Odakint ugyanaz a sablon fogadta, mint a szobában: a falak világoszöldek voltak, a fal mellett néhány fémszék állt. Az egész olyan rideg és ellenszenves volt számára, mint az összes többi kórház, ahol járt.

Jobb felé fordult. Tovább sétálva elhaladt egy pár becsukott ajtó előtt. Annyira furcsa volt ez a hely! Mintha a józanságot sugárzó falak és a csukott ajtók mögött, valami titok lapulna.

Félősen körbenézett, majd elhessegette ezt a gondolatot, és tovább ment. Zavarta a nagy csend. Sehol egy nyitott ajtó, vagy valami mozgás...

Kezdte megunni a kihalt folyosón való bolyongást, mikor meglátott egy nyitott ajtajú kórtermet.

Még be sem nézett, mikor egy női hangot hallott bentről:

 - Szia! Hát te?

Jobbra nézett, és egy, korabelinek tűnő nőt pillantott meg. A nő átlagos testalkatú volt, barna haja majdnem a derekáig ért.Arcáról csak a nyugalmat és vidámságot lehetett leolvasni. Nem látszott rajta, hogy beteg lenne. Se az arcán, se a tartásán, sehol.

Alexis elgondolkodott, ki lehet ez? Nem tűnt betegnek, de ápolónak sem. Egyszerű, koptatott farmeréből és szürke garbójából álló öltözéke legalábbis egyikre sem utalt. Talán vizsgálatra jött, vagy valami hasonló, gondolta végül.

 - Szia... Csak sétáltam - állt egyik lábáról a másikra. Kissé kényelmetlenül érezte magát az enyhekék, melegítőre hajazó ruhájában, smink nélkül. Tudta, nem a kinézet a fontos, de valahogy nyugodtabb volt, ha a megszokott ruháiban van. Ha nem egy majdnem üres kórházban egy teljesen idegen emberrel akar társalogni...

 - Bejössz? - Kérdezte a nő, és kérlelően nézett Alexisra. A nő végül úgy döntött, bemegy a kórterembe. Baj nem lehet belőle, és legalább addig sem egyedül unatkozik...

Tétova léptekkel lépte át a küszöböt, és az ajtóból fél méternyire, meg is állt. Körülnézett, és, a sok könyv és újság láttán, arra a következtetésre jutott, hogy a szoba lakója nem vizsgálatra jött, hanem egy ideje már itt tölti a mindennapjait.

A nő mosolyogva odament Alexishez, és felé nyújtotta a kezét:

 - Christine Thompson.

 - Alexis Cooper - fogadta el a nő a kézfogást.

 - Gyere, ülj le - intett Christine az ablak mellett álló két fémszék egyikére. Leültek.

 - Miért vagy itt, ha szabad tudnom? - Érdeklődött Christine fél percnyi csend után. Alexis úgy gondolta, azért hívta be, mert nem akart egész napot magányosan lenni egy rideg szobában. Ebben egyet is értett vele. Csak a kérdést találta szokatlannak. Persze, tudta, hogy egy kórházban ez a beszélgetések elég általános témája, de mégis, nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valaki erről kérdezze.  Nem volt kedve felelni erre a kérdésre. Az se tudta, mit mondjon, hogy ne áruljon el túl sokat magáról, és mégse hazudjon.Elvégre, nem mondhatja azt, hogy otthon rosszul lett, bement a kórházba, elájult, és mire magához tért, már megműtötték, az orvos szerint, egy farkas szívét ültették belé. Ezt még ő maga sem hitte el...

 - A szívemmel vannak gondok - bökte ki végül. Többet nem árult el. Christine arckifejezéséből ítélve, ez is elég volt ahhoz, hogy a nő tovább fűzze a gondolatot.

 - Átültették a szívedet - jelentette ki.

Alexis egy pillanatig csak nézett a nőre, majd bólintott.

Fogalma sem volt arról, honnan gondolta ezt Christine, de cseppet sem nyugtatta meg, hogy ezt kijelentette, nem pedig kérdezte. És az a tekintet... Az a gyűlölet, ami a barna szempárban lakozott... Nem értette, kire irányul, és miért, de abban biztos volt, hogy nem rá.

Christine átható tekintetét Alexisre szegezte.

 - Farkasszívet kaptál - jelentette ki a nő.

Alexis úgy érezte, mintha az erei, egy pillanat alatt, jéggé váltak volna. Csak nézett Christine-re, miközben arra várt, mikor mondja valaki azt, hogy ez csak egy vicc. Már másodszorra hallotta ezt, de nem akarta elhinni. Ez egyszerűen nem lehet igaz...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése