Második fejezet

Alexis kíváncsian nézet a férfira. Válaszokat akart. Minél előbb. Most azonnal. Mindenre.

 - Jó napot. Hogy van? - Kérdezte az orvos a szokásos, behízelgő hangon. A nő gyűlölte ezt a hangot. És a doktort is. Mint az összes többit. Mindig is azt vallotta, az orvosok azt se tudják, mit csinálnak, hiába vannak jó vizsgálóeszközeik, csak akkor tudnak meg mindent, ha belenéznek a betegbe, de akkor általában, már majdnem késő. És tessék, igaza lett. Hiába vizsgálták inden hónapban, nem vették észre, hogy meg kéne műteni.

 - Jobbat. Mikor mehetek már haza?! Utálom a bezártságot és az ágyhoz kötöttséget- nézett a vénájába fúródó tűkre, és az azokból kígyózó csövekre.

Csak lassan a testtel. Csak tegnap reggel történt meg a műtét. Most délután van. Az egy jó jel, hogy magához tért. De még várnunk kell pár napot, hogy kiderüljön, az új szív jó lesz-e, mert műtét közben adódott némi komplikáció, amit ki kellett küszöbölni. - Húzott el egy háttámla nélküli széket az ablak mellől, és leült Alexis ágya mellé.

A nő összerándult. Komplikáció? Mi lesz, ha később megint nem úgy történik valami, ahogy kéne?! Ha huszonkét évesen meghal?!

Egyáltalán, mié lett beteg? Jó családba született, a szülei egészségesek voltak; ő pedig színész, ami korántsem olyan megerőltető, hogy az ember szíve ilyen fiatalon tönkremenjen. Senki sem tudja, miért lett beteg, a megmagyarázhatatlan dolgokat pedig ki nem állhatta. A miért volt számára a legfontosabb. Ha arra nem tudott válaszolni, máris gyűlölte az egészet.

Ahogy arra gondolt, hogy ha még valami rosszul történik, és meghal, sírhatnékja támadt. Sírni akart, aés könyörögni Istennek, hogy hadd élhessen még pár évet. Annyi mindent ki akart még próbálni! És ami a legfontosabb, félt a haláltól. Még a gonodlatától is.

Csak arra vágyott, hogy valaki nyugtassa meg, és elmehessen végre innen.

Rémülete az arcára is kiülhetett, mert  az orvos magyarázkodni kezdett:

 - Nyugodjon meg, másokon is végeztünk már hasonló műtétet, és minden esetben sikeresnek bizonyult. Csak egy kis ideig érzi magát gyengének, utána erősebb lesz, mint valaha - ígérte. Mély, zengő hangja egy pillanatra megnyugtatta, de a nyugalom, amilyen hamar jött, olyan hamar el is illant. Helyét düh vette át.

Miért ilyen nyugodt az orvos, mikor ő egyáltalán nem az? Miért nem mesél el mindent, töviről hegyire? Miért nem mond semmi konkrétat a jövőre nézve? Miért nem derítette ki, mikor vizsgálta, hogy mennyire beteg, mikor kell műteni, és ami a legfontosabb, ha annyira jó orvos, mint amilyennek mondják, miért nem számít sa komplikációra, amiről beszélt?

 - Miért nem vizsgált ki rendesen? Miért nem műtött meg előbb? Miért nem mondta, hogy ennyire rossz a helyzet, hogy számítsak rosszullétekre?! - Kérdezte emelt hangon. Nem így akarta, de fokozódó dühe rossz hatással volt rá, nem hagyta gonodlkodni.

Az orvos a nő életjeleit figyelő műszerekre nézett. Az egyik monitoron állapodott meg a tekintete. Alexis a férfit figyelte, ahogy az pár másodpercig a képernyőn megjelenő grafikonon figyeli felgyorsult szívverését, majd a köpenye zsebébe nyúl, és előhúz egy fecskendőt, amiben némi átlátszó folyadék volt.

A nő megpróbált elhúzódni az orvos elől, de a keskeny, fal mellé állított ágyon, ezzel nem sokra ment. Dr Harrison könnyedén elkapta a bal alkarját, megszorította, hogy a nő ne tudja lerázni magáról a kezét, majd a tűt egy gyors mozdulattal vénájába szúrta, és némi folyadékot fecskendezett a vérébe.

Alig egy perc alatt, Alexis érezte, hogy kezd megnyugodni, és elálmosodni. Kérdés nélkül is tudta, hogy nyugtató kapott. Nem szerette, ha az ő beleegyezése nélkül történik valami, de úgy gondolta, ha az orvos ezt látta jónak, akkor az úgy is van. Elvégre kitűnő orvos, csak érti a dolgát.

 - Már bocsánat, de nem hagyott más választást. Ha feleslegesen felidegesíti magát, azzal csökkenti az életben maradási esélyeit - magyarázta a férfi, de a hangsúlyától Alexis már nem nyugodott meg. Inkább találta vészjóslónak, mintsem megnyugtatónak.

Az ajtót nézte meredten, és érezte, hogy a gyógyszer kezd hatni. Az addig éle körvonalak kezdetek kissé elhomályosodni, és a gondolatait is kezdte elhomályosítani a szer.

Tekintete a fecskendőre tévedt, mait az orvos még mindig a kezében tartott, készen arra, hogy ismét használja, és így a maradék kis folyadékot is a szervezetébe juttassa. Ha jól látta - ebben kételkedett - , akkor az adag háromnegyedét már megkapta.

 - Szóval, azt kérdezte, miért nem vizsgáltam ki rendesen? Nyugodjon meg, úgy kivizsgáltam minden alkalommal, hogy azt más se tudná jobban. A műtéttel azért vártam, mert nem volt szív, amit beültethettem volna magának.  Ha pedig azt mondom, hogy hamarosan műtétre lesz szüksége, de nincs jó szív, akkor felvette volna a kapcsolatot egy másik kórházzal, jól gondolom, ugye? - Kérdezte a doktor.

Alexisnek nem volt sem ereje, sem kedve beszélni, így csak bólintott egy aprót.

 - Na látja. Ez nem engedhetem meg magának, ugyanis magának csak én tudok megfelelő szívet szerezni - magyarázta elégedetten. A nő azt hitte, ez csak valami egoista gondolat, de mikor a férfi szemébe nézett, és meglátta azt a magabiztosságot, tudta, hogy az orvos komolyan gondolta, amit mondott.

 - Miért? - Kérdezte félhangosan. Ezt az egy szót is alig bírta kipréselni magából... Kezdett egyre jobban elfáradni. Csak aludni akart, és úgy felébredni, hogy már minden megoldódott. De a kíváncsisága felülkerekedett fáradtságán. Kíváncsi tekintetét az orvosra szegezte.

 - Mert a szíve nem olyan, mint a többi emberé. A szíve olyan, mint a kutyáké, vagy a farkasoké. Ezzel csak az a gond, hogy a legtöbb orvos, ha ilyet lát, nem tudja, mit tegyen. Amikor először láttam ilyen szívű embert, azt hittem, csak a szemem káprázik. Végül, beültettem, egy nagytestű kutya szívét. A beteg így élt pár napot, de a szív nem bizonyult elég erősnek, így meghalt. A következő páciens már egy farkas szívét kapta meg, és azóta is boldogan él. - Magyarázott tovább a férfi.Látszott rajta, hogy a gondolatai a múlt messzeségében járnak.

Ez egy őrült! - Fogalmazódott meg a gondolat Alexis fejében. A félelem szinte megbénította. Úgy feküdt ott, mint egy marionett-bábu, melynek elvágták a zsinórjait: tehetetlenül, és kiszolgáltatottan.

 - Így maga is egy farkas szívét kapta, és így új életet is kezdhet. - Tévedt rá a doktor csillogó tekintete. - A kutyaszív beültetésébe, belehalt volna. A farkasok sokkal szívósabbak. - Tette hozzá, és ismét a fecskendőre nézett.

Felállt, bal kezével megragadta páciense karját, és a nő vénájába szúrta a tűt. A maradék nyugtatót is beadta neki. Alexis nem tudott ellenkezni. Csak hagyta, hogy az orvos beadja neki azt a vackot.

 - Rendben - csúsztatta vissza a köpenye zsebébe az eszközt, megdörzsölte a nő bőrét ott, ahol az előbb még a tű volt, majd felegyenesedett. - Most egy kicsit pihen, és később még beszélünk - ment ki a szobából sietős léptekkel.

Alexis megpróbálta megemészteni a hallottakat. Akármilyen meggyőzően is akart beszélni a doktor, nem hitt neki. Még, hogy farkasszív. Na persze! És honnan szerezne működő farkasszívet? Ez az egész úgy abszurd, ahogy van.

Az orvos meg nem normális, vagy csak szereti a teljesen igénytelen vicceket. Inkább előbbi, mint utóbbi.

Elhatározta, hogy amint kiszabadul innen, azonnal felkeres egy másik orvost, és kivizsgáltatja magát.

A nyugtató elképesztően gyorsan hatott: mire a nő végiggondolta ezt a néhány dolgot, már félig az édes öntudatlanságba süllyedt.

Behunyta a szemét, és pillanatok múlva, már aludt is.