Első fejezet

Ismét felrémlett előtte az a nap. Amikor megtudta, hogy szívbeteg, hogy bármikor rosszul lehet. Emlékezett arra, mennyire valószerűtlennek érezte azt, hogy valaha is rosszul lesz. A New York-ban lévő legjobb hírű kardiológushoz ment, de az sem kecsegtette semmi jóval. Nem nagyon érdekelte. Nem hitte el, hogy ez vele történik. Sokáig azt hitte, valaki majd szól neki, hogy tévedés ez az egész, ő teljesen egészséges.

Ezt azonban, akármennyire is vágyott rá, soha, senki nem mondta neki. Még így, négy év elteltével sem.

És végül, valóra vált az, amitől a legjobban félt: beigazolódott, hogy az orvosoknak volt igazuk. Valóban beteg. Érdekes módon, az elmúlt években nem érezte, hogy bármi baja lenne, de az elmúlt napokban, elképesztően gyengének érezte magát. Ma viszont, a rosszullét olyan erővel tört rá, amilyet még elképzelni se tudott: Gyengének érezte magát, kiverte a víz, és járni is alig bírt. Mindemellett még szédült, és a szíve is hol kihagyott egy-egy ütemet, hol a szokottnál sokkal feszítettebb tempóban vert.

Találomra belenyúlt a pénztárcájába, és az első pár bankjegyet, ami a kezébe akadt, a taxisofőrnek adta. Várt pár másodpercet, és, mivel a kopaszodó férfi nem reklamált a pénz miatt, úgy gondolta, eleget adott neki. Nagy nehezen kiszállt a járműből, és lassan a magánkórház bejárata felé indult. Hallotta, hogy az autó odébb áll. A bejáratra koncentrált. Csak a recepcióig kell eljutnia. Utána már minden rendben lesz.

Eszébe jutott, ha a lábai felmondanák a szolgálatot, segítene rajta valaki?! Valószínűleg nem. Ez nem az a hely, ahol az emberek segítenek egymáson. Nem is volt az.

Lépésről lépésre egyre gyengébbnek érezte magát. Már alig bírt talpon maradni, mindenbe kapaszkodott, amibe csak tudott: lépcső korlátba, ajtóba, pultba, a falnak támasztotta a kezét, ismét egy korlát, majd megint a hideg fal.

Már alig látott, és minden értelemben, kezdett kicsúszni a kezéből az irányítás.Az volt a csoda, hogy még állni bírt.

Az ajtón függő táblácskára nézett. A feketét és az aranyat látta csak, de a feliratot nem. Úgy látta, az arany csík elég hosszú ahhoz, hogy az orvosa, Dr. Jensen Harrison neve legyen, így kezét a lapos, kellemesen hűvös fémre tette, és benyitott.

A hosszú, mahagóni színű asztal mögött valóban dr. Harrison ült, és mikor meglátta betegét, azonnal felugrott székéből, és felé sietett. A nő, Alexis, csak két lépést tett az orvosa felé, mielőtt teljesen elfogyott minden ereje. Elsötétült előtte minden. Úgy esett össze, mint egy Marionett-bábu, melynek elvágták a zsinórjait.

A világosság, ami körülvette, narancssárgára festette a szemhéja belsejét, így még nem nyitotta ki a szemét. Szerette ezt a színt, és nem akarta látni azt, aminek ilyen erős fertőtlenítő szaga van. Mint egy kórház. Még az ágy is olyan kényelmetlen.

Megpróbálta kitalálni, hol van, és hogy kerülhetett ide. Semmire sem emlékezett. Vagy mégis? A magas épület homlokzata jutott eszébe. Aztán bevillant még egy emlékkép: az orvos, amint felemelkedik székéből, majd semmi. Csak a sötétség.

Mennyi ideje lehetett itt? Pár órája? Néhány napja? Esetleg hetek óta?

Gondolatai közül a mellkasába hasító fájdalom szakította ki.

Akaratlanul is kinyitotta a szemét. A rajta lévő pasztellkék póló alá pillantva meglátta a mellkasa közepén végigfutó hosszú, vörös vágást, és a varratokat. A vénájába két tűt szúrtak, az egyiken keresztül vért, a másikból eddig infúziót kapott.

Megműtötték volna?! Úgy tűnik, igen. De miért nem szóltak neki erről? Mégiscsak róla van szó! Ráadásul, kellett volna a belegyezése is. Ennyire rosszul lett volna, hogy még arra sem jutott idő, hogy kikérjék a véleményét?

Teljesen értetlenül nézett a csövekre, és a gépekre, melyek az életjeleit figyelték. Nem gondolta volna, hogy ennyire rossz állapotban van. Ezt senki sem mondta neki!

A karját alig bírta felemelni. Ugyanolyan gyengének érezte magát, mint maikor bejött a kórházba, pedig azt hallotta, a műtét után valamivel erősebbnek érzi magát az ember. Bár, azt senki sem mondta, mennyi időnek kell eltelnie ehhez. Lehet, hogy még csak nemrég műtötték meg.

Ezer meg egy kérdés kavargott a fejében, és semmit sem értett, semmire sem tudott válaszolni.

Körülnézett a szobában, remélve, hogy talál valamit, ami megnyugtatja. A pasztellzöld falak, szürke függönyök, egyforma ágyak, és az egész, személytelen helyiség, cseppet sem nyugtatta meg. Gyűlölte a kórházakat is, és a bizonytalanságot is, ez a kettő együtt pedig, elviselhetetlen volt számára.

Az ajtó kinyílt, és belépett egy fehér köpenyes, magas férfi, Dr. Harison.