Negyedik fejezet

Beletelt néhány percbe, mire Alexis úgy, ahogy elhitte, amit Christine mondott, és leküzdötte a sokkot. Persze, még mindig nem hitte el, amit a nő mondott, de úgy gondolta, egy-két kérdés, és kiderül az igazság. Valójában már azt sem tudta, mit akar hallani, mit akar igaznak hinni.

 - Ho... Honnan veszed ezt? - Kérdezte végül.

Christine megkönnyebbülten kifújta a levegőt:

 - Már azt hittem, rosszul leszel, annyira elfehéredtél - jegyezte meg megkönnyebbülten, majd belevágott: - Onnan veszem ezt, hogy engem is ez a kibaszott Frankeinstein kezel, csak nekem a vesémmel voltak gondok. Egy autóbalesetben kicsit megsérültem, így vért kellett kapnom.Nos, ez az idióta, vagyis az orvos, farkasvért adott nekem. Mire magamhoz tértem, már majdnem lefolyt a második tasak vér. Mikor megkérdeztem, miért nem embervért kaptam, csak annyit mondott, hogy ez tart majd életben, és ez erősít meg. Először nem hittem el, de pár nap múlva, már szépen gyógyultam, és erősebbnek is éreztem magam. Ez négy hete volt, és azóta is, jól vagyok. Ami még érdekes, az az, hogy a vizsgálatok meg Frankeinstein szerint, semmi gond nincs a vesémmel, pedig, korábban nem volt valami jó, nem működött úgy, ahogy kellett volna.

 - És miért éppen farkasvér, meg farkasszív? - Kérdezte Alexis. az esze azt súgta, ne higgye el, amit Christine mond, de az ösztönei szerint, hinnie kell a nőnek. Végül is, hihetően mesélte el a történetét. Az pedig, hogy ennyi a hasonlóság Christine és az ő esete között, még hihetőbbé tette számára az egészet. Már-már teljesen elhitte, hogy ez a képtelenség megtörténhet.

 - Miután ezt tette velem, kérdezgettem, miért épp farkasvért adott, a beleegyezésem nélkül, de sosem válaszolt, így jónéhányszor hallgatóztam, mikor a főnővérrel beszélt - dőlt hátra, és a karját keresztbe fonta maga előtt. A tekintete megváltozott, már nem a jelenre koncentrált, hanem a múltra. - Annyit tudtam meg, hogy a mi Frankeinstenünk szeret kísérletezgetni. Embereken, pontosabban a betegein. Ahogy a főnővérnek is mondta, új fajt fog ezzel létrehozni, egy olyat, ami minden eddigit felülmúl. Egyesíteni akarja a farkasok erejét illetve kiváló érzékeit, és az emberek realitását.

 - És mi lesz velünk, ha kikerülünk innen?! - Kérdezte Alexis kíváncsian. Megrémítette, hogy egy kísérlet része lett. Az pedig, hogy akaratán kívül kerül bele, még rosszabbá tette a helyzetet.

 - Ez is egy jó kérdés. Nem te vagy az első, aki farkasszívet kapott - jelentette ki Christine teljesen nyugodtan. Majdnem úgy beszélt, mintha az időjárásról lett volna szó. A szemeiben viszont látszott a beletörődés. - Van egy fiú, ugyanazt tették vele mint amit veled is, itt van a kórházban, de ő nem mesél annak a csalónak. A többiek, ki tudja, hányan voltak már, pár nap után megszöktek a kórházból.

 - És én mikor mehetek el innen? Mert a doki ezt sem mondta. - Vetette fel Alexis, a számára létfontosságú kérdést. Ez foglalkoztatta a legjobban. Csak el akart menni innen. Minél előbb, annál jobb. Ki akart szállni ebből, hogy ismét a régi életét élhesse.

 - Pár nappal a műtét után, már visszanyered az erődet, és majdnem ugyanolyan lesz az életed, mint azelőtt volt, leszámítva pár, furcsa késztetést. Olyanokra gondolok, mint például emberektől való távolságtartás, technikai eszközöktől való viszolygás, meg ilyesmik. Legalábbis, Dave Morgan szerint.

 - Értem - bólintott Alexis, és maga elé meredt. Mindent, amit Christine mondott, valamiért igaznak érzett. Abban biztos volt, hogy ami vele történt, az valóság. Nem akarta elhinni, de mást nem tehetett. Semmibe sem talált kivetni valót, nem úgy, mint  ahazugságokban, amikben mindig van egy ki hiba.

Merengéséből az ajtó felől hallatszó cipőkopogás szakította ki.

 - Szólítottatok? - Hallott meg egy vidám hangot.

Gyorsan hátra fordult - a hirtelen mozdulat hatására kicsit megsajdult a mellkasán húzódó vágás - és megpillantott egy huszonnégy év körüli, eléggé sovány, ám mégis vidám férfit, Dave Morgan-t. A fiú szürke pólót, középkék farmert, és tornacipőt viselt. Barna, rövid haja a létező összes irányba, de leginkább felfelé meredt. Markáns arcán csak vidámság, és némi közöny látszott. Barna szeme végigpásztázta a kicsi, ám mégis világos helyiséget, és pillantása végül Alexisre tévedt. A lány, mikor tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, megborzongott. Valami ösztön azt súgta neki, megbízhat benne.

Harmadik fejezet

A nap már lement, mikor Alexis felébredt.

Beletelt pár percbe, míg az álom utolsó kis darabkája is eltűnt a szeméből, és teljesen magához tért.

Két dolgot vett észre azonnal: az egyik az  volt, hogy a mellkasán a vágás már nem húzódik annyira, a másik pedig az, hogy már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy járjon.

Mivel már majd' megőrjítette az ágyhoz kötöttség, felállt, és megtett pár kört a szobában. Csodálattal telve figyelte, hogy kicsivel sem érzi magát fáradtabbnak, még a hatodik kör megtétele után sem. Egy hirtelen elhatározástól vezérelve, kihúzta a vénájába fúródó tűket, és a földre hajította őket. Nem volt már többé szüksége rájuk. Már nem volt fáradt és gyenge. Olyan erősnek érezte magát, mint bármikor máskor, és ez feldobta.

Az elégedett mosoly nem hervadt le az arcáról. Tett még egy kört. Szemügyre vette a másik ágyat, a függönyt, a kopár, világoszöld falakat, de mindegyik látványát unta már. Az egyetlen új dolog, amit nem látott már jónéhány kórházban, az az elé táruló látvány volt. Mivel a harmadik szinten volt, látta az utakon elhajtó autók autók lámpáinak fényét, és a közelben lévő emeletes házak ablakain kiszűrődő fényeket. Percekig csak állt, és csodálta a páratlan kilátást. Imádta a várost nézni. Ilyenkor mindig arra gondolt, hogy sokan vannak, akiknek rosszabb az élete mint az övé, és, hogy akárkinek akármi is fáj, mindig folytatja az útját.

Percek telhettek el úgy, hogy csak állt, és bámulta a még este is nyughatatlan várost.

Végül elfordult az ablaktól, és elindult, hogy körülnézzen.

Lassú, nyugodt léptekkel ment ki a folyosóra. Odakint ugyanaz a sablon fogadta, mint a szobában: a falak világoszöldek voltak, a fal mellett néhány fémszék állt. Az egész olyan rideg és ellenszenves volt számára, mint az összes többi kórház, ahol járt.

Jobb felé fordult. Tovább sétálva elhaladt egy pár becsukott ajtó előtt. Annyira furcsa volt ez a hely! Mintha a józanságot sugárzó falak és a csukott ajtók mögött, valami titok lapulna.

Félősen körbenézett, majd elhessegette ezt a gondolatot, és tovább ment. Zavarta a nagy csend. Sehol egy nyitott ajtó, vagy valami mozgás...

Kezdte megunni a kihalt folyosón való bolyongást, mikor meglátott egy nyitott ajtajú kórtermet.

Még be sem nézett, mikor egy női hangot hallott bentről:

 - Szia! Hát te?

Jobbra nézett, és egy, korabelinek tűnő nőt pillantott meg. A nő átlagos testalkatú volt, barna haja majdnem a derekáig ért.Arcáról csak a nyugalmat és vidámságot lehetett leolvasni. Nem látszott rajta, hogy beteg lenne. Se az arcán, se a tartásán, sehol.

Alexis elgondolkodott, ki lehet ez? Nem tűnt betegnek, de ápolónak sem. Egyszerű, koptatott farmeréből és szürke garbójából álló öltözéke legalábbis egyikre sem utalt. Talán vizsgálatra jött, vagy valami hasonló, gondolta végül.

 - Szia... Csak sétáltam - állt egyik lábáról a másikra. Kissé kényelmetlenül érezte magát az enyhekék, melegítőre hajazó ruhájában, smink nélkül. Tudta, nem a kinézet a fontos, de valahogy nyugodtabb volt, ha a megszokott ruháiban van. Ha nem egy majdnem üres kórházban egy teljesen idegen emberrel akar társalogni...

 - Bejössz? - Kérdezte a nő, és kérlelően nézett Alexisra. A nő végül úgy döntött, bemegy a kórterembe. Baj nem lehet belőle, és legalább addig sem egyedül unatkozik...

Tétova léptekkel lépte át a küszöböt, és az ajtóból fél méternyire, meg is állt. Körülnézett, és, a sok könyv és újság láttán, arra a következtetésre jutott, hogy a szoba lakója nem vizsgálatra jött, hanem egy ideje már itt tölti a mindennapjait.

A nő mosolyogva odament Alexishez, és felé nyújtotta a kezét:

 - Christine Thompson.

 - Alexis Cooper - fogadta el a nő a kézfogást.

 - Gyere, ülj le - intett Christine az ablak mellett álló két fémszék egyikére. Leültek.

 - Miért vagy itt, ha szabad tudnom? - Érdeklődött Christine fél percnyi csend után. Alexis úgy gondolta, azért hívta be, mert nem akart egész napot magányosan lenni egy rideg szobában. Ebben egyet is értett vele. Csak a kérdést találta szokatlannak. Persze, tudta, hogy egy kórházban ez a beszélgetések elég általános témája, de mégis, nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valaki erről kérdezze.  Nem volt kedve felelni erre a kérdésre. Az se tudta, mit mondjon, hogy ne áruljon el túl sokat magáról, és mégse hazudjon.Elvégre, nem mondhatja azt, hogy otthon rosszul lett, bement a kórházba, elájult, és mire magához tért, már megműtötték, az orvos szerint, egy farkas szívét ültették belé. Ezt még ő maga sem hitte el...

 - A szívemmel vannak gondok - bökte ki végül. Többet nem árult el. Christine arckifejezéséből ítélve, ez is elég volt ahhoz, hogy a nő tovább fűzze a gondolatot.

 - Átültették a szívedet - jelentette ki.

Alexis egy pillanatig csak nézett a nőre, majd bólintott.

Fogalma sem volt arról, honnan gondolta ezt Christine, de cseppet sem nyugtatta meg, hogy ezt kijelentette, nem pedig kérdezte. És az a tekintet... Az a gyűlölet, ami a barna szempárban lakozott... Nem értette, kire irányul, és miért, de abban biztos volt, hogy nem rá.

Christine átható tekintetét Alexisre szegezte.

 - Farkasszívet kaptál - jelentette ki a nő.

Alexis úgy érezte, mintha az erei, egy pillanat alatt, jéggé váltak volna. Csak nézett Christine-re, miközben arra várt, mikor mondja valaki azt, hogy ez csak egy vicc. Már másodszorra hallotta ezt, de nem akarta elhinni. Ez egyszerűen nem lehet igaz...

Második fejezet

Alexis kíváncsian nézet a férfira. Válaszokat akart. Minél előbb. Most azonnal. Mindenre.

 - Jó napot. Hogy van? - Kérdezte az orvos a szokásos, behízelgő hangon. A nő gyűlölte ezt a hangot. És a doktort is. Mint az összes többit. Mindig is azt vallotta, az orvosok azt se tudják, mit csinálnak, hiába vannak jó vizsgálóeszközeik, csak akkor tudnak meg mindent, ha belenéznek a betegbe, de akkor általában, már majdnem késő. És tessék, igaza lett. Hiába vizsgálták inden hónapban, nem vették észre, hogy meg kéne műteni.

 - Jobbat. Mikor mehetek már haza?! Utálom a bezártságot és az ágyhoz kötöttséget- nézett a vénájába fúródó tűkre, és az azokból kígyózó csövekre.

Csak lassan a testtel. Csak tegnap reggel történt meg a műtét. Most délután van. Az egy jó jel, hogy magához tért. De még várnunk kell pár napot, hogy kiderüljön, az új szív jó lesz-e, mert műtét közben adódott némi komplikáció, amit ki kellett küszöbölni. - Húzott el egy háttámla nélküli széket az ablak mellől, és leült Alexis ágya mellé.

A nő összerándult. Komplikáció? Mi lesz, ha később megint nem úgy történik valami, ahogy kéne?! Ha huszonkét évesen meghal?!

Egyáltalán, mié lett beteg? Jó családba született, a szülei egészségesek voltak; ő pedig színész, ami korántsem olyan megerőltető, hogy az ember szíve ilyen fiatalon tönkremenjen. Senki sem tudja, miért lett beteg, a megmagyarázhatatlan dolgokat pedig ki nem állhatta. A miért volt számára a legfontosabb. Ha arra nem tudott válaszolni, máris gyűlölte az egészet.

Ahogy arra gondolt, hogy ha még valami rosszul történik, és meghal, sírhatnékja támadt. Sírni akart, aés könyörögni Istennek, hogy hadd élhessen még pár évet. Annyi mindent ki akart még próbálni! És ami a legfontosabb, félt a haláltól. Még a gonodlatától is.

Csak arra vágyott, hogy valaki nyugtassa meg, és elmehessen végre innen.

Rémülete az arcára is kiülhetett, mert  az orvos magyarázkodni kezdett:

 - Nyugodjon meg, másokon is végeztünk már hasonló műtétet, és minden esetben sikeresnek bizonyult. Csak egy kis ideig érzi magát gyengének, utána erősebb lesz, mint valaha - ígérte. Mély, zengő hangja egy pillanatra megnyugtatta, de a nyugalom, amilyen hamar jött, olyan hamar el is illant. Helyét düh vette át.

Miért ilyen nyugodt az orvos, mikor ő egyáltalán nem az? Miért nem mesél el mindent, töviről hegyire? Miért nem mond semmi konkrétat a jövőre nézve? Miért nem derítette ki, mikor vizsgálta, hogy mennyire beteg, mikor kell műteni, és ami a legfontosabb, ha annyira jó orvos, mint amilyennek mondják, miért nem számít sa komplikációra, amiről beszélt?

 - Miért nem vizsgált ki rendesen? Miért nem műtött meg előbb? Miért nem mondta, hogy ennyire rossz a helyzet, hogy számítsak rosszullétekre?! - Kérdezte emelt hangon. Nem így akarta, de fokozódó dühe rossz hatással volt rá, nem hagyta gonodlkodni.

Az orvos a nő életjeleit figyelő műszerekre nézett. Az egyik monitoron állapodott meg a tekintete. Alexis a férfit figyelte, ahogy az pár másodpercig a képernyőn megjelenő grafikonon figyeli felgyorsult szívverését, majd a köpenye zsebébe nyúl, és előhúz egy fecskendőt, amiben némi átlátszó folyadék volt.

A nő megpróbált elhúzódni az orvos elől, de a keskeny, fal mellé állított ágyon, ezzel nem sokra ment. Dr Harrison könnyedén elkapta a bal alkarját, megszorította, hogy a nő ne tudja lerázni magáról a kezét, majd a tűt egy gyors mozdulattal vénájába szúrta, és némi folyadékot fecskendezett a vérébe.

Alig egy perc alatt, Alexis érezte, hogy kezd megnyugodni, és elálmosodni. Kérdés nélkül is tudta, hogy nyugtató kapott. Nem szerette, ha az ő beleegyezése nélkül történik valami, de úgy gondolta, ha az orvos ezt látta jónak, akkor az úgy is van. Elvégre kitűnő orvos, csak érti a dolgát.

 - Már bocsánat, de nem hagyott más választást. Ha feleslegesen felidegesíti magát, azzal csökkenti az életben maradási esélyeit - magyarázta a férfi, de a hangsúlyától Alexis már nem nyugodott meg. Inkább találta vészjóslónak, mintsem megnyugtatónak.

Az ajtót nézte meredten, és érezte, hogy a gyógyszer kezd hatni. Az addig éle körvonalak kezdetek kissé elhomályosodni, és a gondolatait is kezdte elhomályosítani a szer.

Tekintete a fecskendőre tévedt, mait az orvos még mindig a kezében tartott, készen arra, hogy ismét használja, és így a maradék kis folyadékot is a szervezetébe juttassa. Ha jól látta - ebben kételkedett - , akkor az adag háromnegyedét már megkapta.

 - Szóval, azt kérdezte, miért nem vizsgáltam ki rendesen? Nyugodjon meg, úgy kivizsgáltam minden alkalommal, hogy azt más se tudná jobban. A műtéttel azért vártam, mert nem volt szív, amit beültethettem volna magának.  Ha pedig azt mondom, hogy hamarosan műtétre lesz szüksége, de nincs jó szív, akkor felvette volna a kapcsolatot egy másik kórházzal, jól gondolom, ugye? - Kérdezte a doktor.

Alexisnek nem volt sem ereje, sem kedve beszélni, így csak bólintott egy aprót.

 - Na látja. Ez nem engedhetem meg magának, ugyanis magának csak én tudok megfelelő szívet szerezni - magyarázta elégedetten. A nő azt hitte, ez csak valami egoista gondolat, de mikor a férfi szemébe nézett, és meglátta azt a magabiztosságot, tudta, hogy az orvos komolyan gondolta, amit mondott.

 - Miért? - Kérdezte félhangosan. Ezt az egy szót is alig bírta kipréselni magából... Kezdett egyre jobban elfáradni. Csak aludni akart, és úgy felébredni, hogy már minden megoldódott. De a kíváncsisága felülkerekedett fáradtságán. Kíváncsi tekintetét az orvosra szegezte.

 - Mert a szíve nem olyan, mint a többi emberé. A szíve olyan, mint a kutyáké, vagy a farkasoké. Ezzel csak az a gond, hogy a legtöbb orvos, ha ilyet lát, nem tudja, mit tegyen. Amikor először láttam ilyen szívű embert, azt hittem, csak a szemem káprázik. Végül, beültettem, egy nagytestű kutya szívét. A beteg így élt pár napot, de a szív nem bizonyult elég erősnek, így meghalt. A következő páciens már egy farkas szívét kapta meg, és azóta is boldogan él. - Magyarázott tovább a férfi.Látszott rajta, hogy a gondolatai a múlt messzeségében járnak.

Ez egy őrült! - Fogalmazódott meg a gondolat Alexis fejében. A félelem szinte megbénította. Úgy feküdt ott, mint egy marionett-bábu, melynek elvágták a zsinórjait: tehetetlenül, és kiszolgáltatottan.

 - Így maga is egy farkas szívét kapta, és így új életet is kezdhet. - Tévedt rá a doktor csillogó tekintete. - A kutyaszív beültetésébe, belehalt volna. A farkasok sokkal szívósabbak. - Tette hozzá, és ismét a fecskendőre nézett.

Felállt, bal kezével megragadta páciense karját, és a nő vénájába szúrta a tűt. A maradék nyugtatót is beadta neki. Alexis nem tudott ellenkezni. Csak hagyta, hogy az orvos beadja neki azt a vackot.

 - Rendben - csúsztatta vissza a köpenye zsebébe az eszközt, megdörzsölte a nő bőrét ott, ahol az előbb még a tű volt, majd felegyenesedett. - Most egy kicsit pihen, és később még beszélünk - ment ki a szobából sietős léptekkel.

Alexis megpróbálta megemészteni a hallottakat. Akármilyen meggyőzően is akart beszélni a doktor, nem hitt neki. Még, hogy farkasszív. Na persze! És honnan szerezne működő farkasszívet? Ez az egész úgy abszurd, ahogy van.

Az orvos meg nem normális, vagy csak szereti a teljesen igénytelen vicceket. Inkább előbbi, mint utóbbi.

Elhatározta, hogy amint kiszabadul innen, azonnal felkeres egy másik orvost, és kivizsgáltatja magát.

A nyugtató elképesztően gyorsan hatott: mire a nő végiggondolta ezt a néhány dolgot, már félig az édes öntudatlanságba süllyedt.

Behunyta a szemét, és pillanatok múlva, már aludt is.

Első fejezet

Ismét felrémlett előtte az a nap. Amikor megtudta, hogy szívbeteg, hogy bármikor rosszul lehet. Emlékezett arra, mennyire valószerűtlennek érezte azt, hogy valaha is rosszul lesz. A New York-ban lévő legjobb hírű kardiológushoz ment, de az sem kecsegtette semmi jóval. Nem nagyon érdekelte. Nem hitte el, hogy ez vele történik. Sokáig azt hitte, valaki majd szól neki, hogy tévedés ez az egész, ő teljesen egészséges.

Ezt azonban, akármennyire is vágyott rá, soha, senki nem mondta neki. Még így, négy év elteltével sem.

És végül, valóra vált az, amitől a legjobban félt: beigazolódott, hogy az orvosoknak volt igazuk. Valóban beteg. Érdekes módon, az elmúlt években nem érezte, hogy bármi baja lenne, de az elmúlt napokban, elképesztően gyengének érezte magát. Ma viszont, a rosszullét olyan erővel tört rá, amilyet még elképzelni se tudott: Gyengének érezte magát, kiverte a víz, és járni is alig bírt. Mindemellett még szédült, és a szíve is hol kihagyott egy-egy ütemet, hol a szokottnál sokkal feszítettebb tempóban vert.

Találomra belenyúlt a pénztárcájába, és az első pár bankjegyet, ami a kezébe akadt, a taxisofőrnek adta. Várt pár másodpercet, és, mivel a kopaszodó férfi nem reklamált a pénz miatt, úgy gondolta, eleget adott neki. Nagy nehezen kiszállt a járműből, és lassan a magánkórház bejárata felé indult. Hallotta, hogy az autó odébb áll. A bejáratra koncentrált. Csak a recepcióig kell eljutnia. Utána már minden rendben lesz.

Eszébe jutott, ha a lábai felmondanák a szolgálatot, segítene rajta valaki?! Valószínűleg nem. Ez nem az a hely, ahol az emberek segítenek egymáson. Nem is volt az.

Lépésről lépésre egyre gyengébbnek érezte magát. Már alig bírt talpon maradni, mindenbe kapaszkodott, amibe csak tudott: lépcső korlátba, ajtóba, pultba, a falnak támasztotta a kezét, ismét egy korlát, majd megint a hideg fal.

Már alig látott, és minden értelemben, kezdett kicsúszni a kezéből az irányítás.Az volt a csoda, hogy még állni bírt.

Az ajtón függő táblácskára nézett. A feketét és az aranyat látta csak, de a feliratot nem. Úgy látta, az arany csík elég hosszú ahhoz, hogy az orvosa, Dr. Jensen Harrison neve legyen, így kezét a lapos, kellemesen hűvös fémre tette, és benyitott.

A hosszú, mahagóni színű asztal mögött valóban dr. Harrison ült, és mikor meglátta betegét, azonnal felugrott székéből, és felé sietett. A nő, Alexis, csak két lépést tett az orvosa felé, mielőtt teljesen elfogyott minden ereje. Elsötétült előtte minden. Úgy esett össze, mint egy Marionett-bábu, melynek elvágták a zsinórjait.

A világosság, ami körülvette, narancssárgára festette a szemhéja belsejét, így még nem nyitotta ki a szemét. Szerette ezt a színt, és nem akarta látni azt, aminek ilyen erős fertőtlenítő szaga van. Mint egy kórház. Még az ágy is olyan kényelmetlen.

Megpróbálta kitalálni, hol van, és hogy kerülhetett ide. Semmire sem emlékezett. Vagy mégis? A magas épület homlokzata jutott eszébe. Aztán bevillant még egy emlékkép: az orvos, amint felemelkedik székéből, majd semmi. Csak a sötétség.

Mennyi ideje lehetett itt? Pár órája? Néhány napja? Esetleg hetek óta?

Gondolatai közül a mellkasába hasító fájdalom szakította ki.

Akaratlanul is kinyitotta a szemét. A rajta lévő pasztellkék póló alá pillantva meglátta a mellkasa közepén végigfutó hosszú, vörös vágást, és a varratokat. A vénájába két tűt szúrtak, az egyiken keresztül vért, a másikból eddig infúziót kapott.

Megműtötték volna?! Úgy tűnik, igen. De miért nem szóltak neki erről? Mégiscsak róla van szó! Ráadásul, kellett volna a belegyezése is. Ennyire rosszul lett volna, hogy még arra sem jutott idő, hogy kikérjék a véleményét?

Teljesen értetlenül nézett a csövekre, és a gépekre, melyek az életjeleit figyelték. Nem gondolta volna, hogy ennyire rossz állapotban van. Ezt senki sem mondta neki!

A karját alig bírta felemelni. Ugyanolyan gyengének érezte magát, mint maikor bejött a kórházba, pedig azt hallotta, a műtét után valamivel erősebbnek érzi magát az ember. Bár, azt senki sem mondta, mennyi időnek kell eltelnie ehhez. Lehet, hogy még csak nemrég műtötték meg.

Ezer meg egy kérdés kavargott a fejében, és semmit sem értett, semmire sem tudott válaszolni.

Körülnézett a szobában, remélve, hogy talál valamit, ami megnyugtatja. A pasztellzöld falak, szürke függönyök, egyforma ágyak, és az egész, személytelen helyiség, cseppet sem nyugtatta meg. Gyűlölte a kórházakat is, és a bizonytalanságot is, ez a kettő együtt pedig, elviselhetetlen volt számára.

Az ajtó kinyílt, és belépett egy fehér köpenyes, magas férfi, Dr. Harison.

Sziasztok!

Sziasztok!
Egy újabb blog, egy újabb történettel.
Ez egy kicsit más, mint mait tőlem megszokhattok, ugyanis itt nem zenészekről lesz szó. Most a farkasok kerülnek előtérbe.
Remélem, elnyeri tetszéseteket, és kapok pár véleményt. :)

Beth